Dosztojevszkij első hosszabb regénye, a Megalázottak és megszomorítottak 1861-ben jelenik meg, közvetlenül azután, hogy az író hazatér többévi száműzetéséből. Erről a regényről szeretném megosztani veletek néhány gondolatom.

A megalázottak és megszomorítottak világában mintha mindig ködös, nyirkos idő uralkodna; a mocskos pétervári utcákon koldusok és prostituáltak, emberi mivoltukból kivetkezett egzisztenciák lézengenek, miközben a grófok, hercegek és más kiváltságosok estélyeken múlatják az időt, haladó, humanista eszméket vitatva meg. Ebben a szélsőségesen polarizált világban élnek hőseink: Ivan Petrovics, Ihmenyev, Anna Andrejevna, Natasa, Aljosa, Kátya, Nelli és a többiek. Nelli történetét Dosztojevszkij a következő – az egész regény hangulatát híven tükröző – mondattal jellemzi: „Komor história volt ez, egyike azoknak a komor és fájdalmas történeteknek, amelyek gyakran, de észrevétlenül, szinte titkon zajlanak le a zord pétervári ég alatt, a hatalmas város rejtett, sötét zugaiban, az élet bolond kavargásában, elvakult önzés, összeütköző érdekek, sivár kicsapongás, titkolt bűnök közepett, ennek az egész értelmetlen és abnormális életnek keserves poklában.” Szereplőink bár olyan helyen élnek, ahol a boldogság látszólag nem elérhető, mégis mindvégig egy karnyújtásnyira vannak attól. Vajon miért nem érhetik el? Mert kicsinyesek, önzők, túlontúl büszkék és hiúk, de legfőképpen megbocsátani képtelenek. Nagyon erős jelenet, mikor Nellit nagyapja az Evangéliumból tanítja. A kislány szóvá teszi, hogy nem érti, nagyapja miért nem bocsát meg lányának, az ő édesanyjának, mikor a Biblia világosan megmondja: bocsáss meg felebarátaidnak. Az öreg erre elkergeti otthonából.

Ebben a sötét és kilátástalan világban van azonban egy ember, aki megvilágítja környezetét; aki magára nem gondolván, önfeláldozón szaladgál házról házra, megbízásokat teljesítve, leveleket hordozva, közvetítve, folyton csak másokért, miközben viszonzatlanul szerelmes egy lányba. Szerelmét azonban soha ki nem mondván, csöndesen és állhatatosan a lány boldogságáért küzd. Ha ő nem lenne, a regényben tökéletes sötétség uralkodna. Dosztojevszkij mélyen keresztény író. A fényt egy ember, egy krisztusi alak hordozza, aki önzetlen és szerető, mégis emberien esendő. A világosság az emberből, nem pedig az emberen kívülről ered. A természet és a társadalmi környezet (a „külső”) mindvégig koromsötét. A regény mélyenszántó tragédiája abban áll, hogy a főszereplő jézusi magatartását az emberek világában semmiféle jutalom nem koronázza, mi több: Ivan Petrovics egy kórházi ágyon magányosan fekve, halálos betegségben szenvedve meséli el élettörténetét. Dosztojevszkij mélyen átérezte, hogy ebben a világban nincs igazság.

A Megalázottak és megszomorítottak Dosztojevszkij egyik legtragikusabb regénye. A Bűn és bűnhődés végén például, bár a főszereplőt Szibériába száműzik, mégis megcsillan a boldogság reménye, hiszen Raszkolnyikov a büntetést letöltve megtisztulva térhet majd vissza Pétervárra. A Megalázottak és megszomorítottak ezzel szemben olyan disszonáns akkorddal zárul, mely sokáig visszhangzik az olvasó fülében. És mégis, idővel a bántó hangok gyönyörű, mély harmóniává rendeződnek, mely azt sugallja: csak ilyen, ivan petrovicsi életnek van értelme.

 

Borda Máté