Találtam ma az erdőben egy megfelelő túrabotot. Bot-két-há-négy. Ütemre. A víz ide-oda löttyen a hátizsákban, ahogy lépek.

Nem értették, megtagadták, elárulták. És ő kivégzőiért imádkozott a kereszten.

„A szél ott fúj, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod honnan jön és hová megy. Ez áll mindarra, aki a lélekből született.” ( János 3,8 )

A katolikus templomban két dolog fog meg: az orgona és a feszület.

Gótikus, román, 12. századi, ez építette, tervezte, ez rendelte el, ez volt a püspök, ez van benne eltemetve. Mindez teljesen lényegtelen. Okjektiváció. „Ha megnevezem, ismerem” helyett „ha megélem, ismerem”.

A templom tornyát sokáig látod, amíg közeledsz felé, és sokáig, mikor elhagyván visszanézel rá, de néhány másodperc csupán, míg elhaladsz mellette.

Elveszteni valamit, amit szeretsz, és derűs maradni. Elfogadni a veszteséget. Mindig azzal van a baj, hogy örökre akarod. És ha elveszted, úgy érzed, örökre elvesztetted. Azért mondjuk búcsúzkodásnál, hogy ’még látjuk egymást’, ’majd írok’, ’még hívlak’, hogy enyhítsük az örök veszteségből eredő szorongást. Úgy nem lehet elbúcsúzni, hogy ’soha többé nem látjuk egymást’. A legjobb talán semmit sem mondani.

Beszélgetni magányos emberekkel, és közben nem érezni, hogy szívességet teszel, hanem hogy szerencsés vagy, hogy beszélhetsz velük.

Fenntartani a derűt, a kegyelmi állapot tudatát.

Ma a misén egy hátsó sorban imádkoztam. A mise végén a pap áldásra magához hívta a zarándokokat. Odajött hozzám egy helyi férfi, megfogta a vállam, és azt mondta: ’menj, hívnak’. És az arc, amivel rámnézett, gyermeki örömöt sugárzott. Örömöt és biztatást. Mintha azt mondta volna: ’én is megjártam az utat, amin haladsz.’

A camino alatt annak a tompa álmosságnak, amit otthon olyan gyakran érzek, nyomát sem tapasztaltam. Durván 22:30-tól 5:30-ig alszunk, ami 7 óra. Gyaloglunk 6-8 órát, de dálután és este még minden gond nélkül várost nézünk, főzünk, zenélünk. Ez a természetes. Mindig is éreztem, hogy az a nyúlós, ásítós, szétfolyós kábultság a civilizáció átka.

Keresztelő Szent János elfogadta, hogy csak a második volt. Ezzel szemben a tanítványok azon vitatkoztak, ki a legnagyobb közülük, Jakab és János pedig maguknak követelték a két helyet Jézus trónja mellett. A tanítványok ezen kívül úgy tűnik, semmit sem értettek meg elsőre, Jézusnak mindent újra és újra el kellett magyaráznia. Keresztelő Szent János minden bizonnyal sokkal nagyobb mester volt, mint bármelyik a tizenkettő közül.

„Az út vándora vagyok. Madarak, fogadjatok el társatoknak. Elfeküdt fű, utánam ez marad.” (Sz.I.)

Ma Elisa és Christian busszal mentek egy szakaszon. Én nem tudnám elképzelni, hogy busszal menjek. Később rájöttem, hogy ez dogmatizmus, üdvféltés, gyerekes bizonyítási vágy, hiúság.

Tegnap St. Domingoban kritikát kaptam Lucytól és Elisától. Ahogy előadták, nem volt helyes, de igazuk volt. Elfogadni a kritikát, nem ellenállni, nem védekezni, nem visszavágni.

Lucy-val és Elisával gyaloglok. Érdekes szimbolika: Lucy a Luciferből jön, Elisa az Éliből. Isten és Lucifer a társam a zarándokúton.

„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” (W.S.)

Idill a fa alatt. A nap sugarai átszűrődnek a lombokon. Fekszünk az árnyékban, fogjuk egymás kezét, és nézzük az eget. Tökéletes csend. Ennyi kell a boldogsághoz: egy fa, nap, ég, csend.

Jézus Caravaggio ’Ecce Homo’ című festményén: magányos szélfútta nyárfa. Teljes elfogadás és végtelen erő. Mindent elengedni.

Ahogy közeledtünk felé, világossá vált, az ott egy madár az út közepén. Önkéntelenül lassítottunk lépteinken, mert a madár nem szállt el. Végül megálltunk egy lépésnyire tőle. Nézett jobbra-balra, fordítgatta a fejét, de nem mozdult az út közepéről. Beteg lehet, nem tud repülni? Tán a falut őrzi? Ott álltunk nyolcan körülötte, csodálkozva nézve le rá. Percekig semmi sem történt. Aztán egyszer csak elrepült, és mi követtük szemünkkel, amíg csak lehetett.

Minden találkozás lehet, hogy az utolsó. Ez mélységet ad minden percnek. Megtanulok elbúcsúzni érzelgősség nélkül. A magány és a társaság körülmény, nem érinti az örök mértéket, de ez nem jelenti azt, hogy közömbös. Mindkettőt teljesen átélni. Passion and detachment. Minden pillanat ugyanolyan fontos, és a világ minden pillanatban újrakezdődik.

A gondolatok sebessége elképesztő. Ha az ember egy pillanatra megáll, és visszafejti csupán az elmúlt néhány másodperc gondolatsorát, négy-öt vagy még több láncszemet talál, ahol az elsőtől az utolsóig bonyolult és éles, hirtelen asszociációk sorozata vezet.

A camino nem ért véget Santiagoban. Sőt, most jönnek a legnehezebb etapok, a folytatás Budapesten. Mert ott minden olyan egyszerű volt és itt minden olyan bonyolult. Nem a zaj zavar, hanem az élet összetettsége riaszt. Nagyon nehéz fenntartani azt a derűt és nyugalmat, amit az ember ott érzett. Ott csak a gyaloglás volt, itt folyton döntéseket kell hozni. Most kell nagyon koncentrálni a tudatállapot megőrzésére. Ez most a feladat.

Borda Máté