Tegnap este moziban voltam. A film Truman Capote amerikai író életének azt a szakaszát dolgozta föl, melyben ’Hidegvérrel’ (In cold blood) című, mára klasszikussá vált tényregényét írta. A könyv témája egy család kegyetlen lemészárlása egy amerikai kisvárosban. A két gyilkost a rendőrség elfogja, majd hosszú, a fellebbezések miatt évekig elhúzódó tárgyaláson halálra ítélik őket. Nem a filmről szeretnék azonban írni (bár remek film, mindenkinek ajánlom), hanem azokról a gondolatokról, melyek az akasztás-jelenet kapcsán merültek fel bennem. A két gyilkos jól tartotta magát az utolsó percekben is, ám amikor a nyakuk köré vonták a hurkot, elkezdtek kétségbeesetten zihálni. Megmondom őszintén, engem nagyon felkavartak ezek a képsorok. Realizáltam, mennyire távol vagyok attól, hogy a halál látványával (a halálról magáról nem is beszélve) szembesüljek.

Jézus jutott eszembe, aki a kereszten azt mondta: bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek. Ez olyan fokú jelenlétre vall a halál közvetlen közelében, az elviselhetetlen szenvedés pillanataiban, ami egyszerűen elképesztő, szinte felfoghatatlan. Hogyan tudott ennyire felülemelkedni saját személyes sorsán? Hogyan tudta elfogadni, ami vele történik? Másrészről tudjuk, hogy Jézusnak is voltak félelmei a Getszemáné kertben: „És maga mellé vévén Pétert és Zebedeus két fiát, kezde szomorkodni és gyötrődni. […] És kissé előbbre menvén, orcájára borula, imádkozván és mondván: Atyám! ha lehetséges muljék el tőlem e pohár; mindazonáltal, ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te.” Később a kereszten, közvetlen halála előtt Jézus átélte az Istentől való elhagyatottság érzését is: „Eli, Eli, lamma sabaktani?”. Mindez azt mutatja, milyen magas fokú tudatosság kell a halál elfogadásához, olyan tudatosság, melynek fenntartása még Jézusnak sem volt könnyű. (Érdekes lenne összegyűjteni ismert emberek halálának leírásait, például Giordano Brunoét, Huxleyét, Szókratészét vagy Husz Jánosét.)

A másik, aki eszembe jutott, Dosztojevszkij volt. Őt ugyan nem végezték ki, ám még fiatalon keresztülment egy ál-kivégzésen. Azt írja, mikor kiderült, hogy nem hal meg, hanem „csupán” négy évet kell eltöltenie Szibériában egy fegyenctelepen, az volt élete legszebb napja. A külső körülmények önmagukban nem tesznek boldoggá vagy boldogtalanná. Egyedül a perspektíva számít. Abszurdnak tűnik azt mondani, hogy életem legszebb napja volt, mikor kiderült, hogy éveket kell börtönben töltenem, de ha előtte a halállal néztem szembe, minden érthetővé válik. Ha belegondolunk, hogy életünk körülményei mennyivel jobbak, mint egy omszki fegyenctelepen, és még így is panaszkodunk, egyből kiderül, hogy perspektívánkkal van a baj. És itt nem arról van szó, hogy ha valami baj ér, gondoljunk arra, hogy más még sokkal rosszabb helyzetben van, mint mi. Dosztojevszkij azért lehetett boldog azon a napon, mert az életet mint csodát, mint adományt tudta felfogni. Mintha egy új életet kapott volna. De valójában minden nap új életet kapunk, csak nem vagyunk ennek tudatában, mert magától értetődőnek érezzük. A hétköznapi tudatállapot tompává tesz, és a csoda elvész. A legfontosabb, nyitott kérdés persze az, milyen úton érhető el a helyes perspektíva, mellyel a csodát újra át tudjuk élni?

A mondás azt tartja, élj úgy, mintha minden nap az utolsó volna. Dosztojevszkij története arra tanít, élj úgy, mintha minden nap az első volna.

 

Borda Máté