Az itt és most spirituális tudás kiforgatása

A nyugati tipusú fogyasztói társadalmak tudatosan vagy nem tudatosan tendenciaszeruen közvetitenek valamit, amit így neveztünk el: hamis jelenlét. Mihez képest hamis? Van nem hamis jelenét? Valós jelenlétnek nevezem azt a spirituális tudást, ami az itt és most transzcendens, időt és teret meghaladó, mégis fizikai térben és időben tapintható része, amely a tapasztalót átemeli az Egység vallások feletti állapotába. Ez a buddhizmus tudása, a keresztény misztikusok tudása, a zen tudása, a szufi és hindu mesterek tudása. Jézus, Buddha, Eckhart mester, Ramana Maharsi valamilyen formában mind beszéltek erről. Ez a mélyen spirituális tudás elkezdett begyűrűzni a populáris kultúrába. A spirituális és ezoterikus - gyakran ponyva - irodalomnak köszönhetően egyre több embrehez jut el az üzenet. De mit értünk meg belőle ? Ha azt hisszük ez azt jelenti: uccu neki, élvezzük az életet, ne törődjünk a tegnappal, se a holnappal, ne törődjünk másokkal, csak élvezzük a pillanatot, ez esetben kolosszális önátverés alá helyezzük magunkat, és valamit komolyan félreértettünk. Vagyis nem értettünk meg eléggé. Félő azonban, hogy a nyugati típusú fogyasztói társadalmak kollektív szinten kezdik beleálmodni magukat egy ehhez hasonló tömegálomba, totálisan a fonákjára fordítva ezzel az ősi tanítást.

 

René Guénon zuhanó golyója

Guénon szűk körben ismert tradicionalista, elsősorban a hindu hagyományban mélyült el, azt tanulmányozta Egyiptomban. Bevallom és is keveset és csak nagy nehézség árán olvastam tőle. Egy metaforája azonban roppantul megragadott. A nyugati társadalmakat zuhanó ólomgolyóhoz hasonlította. Természete folytán a golyó egyre gyorsul a zuhanás közben, és maximális sebességét közvetlenül a becsapódás előtt éri el. Az izgalmas kérdés a társadalomra vetítve az, hogy nem ismerjük a becsapódás idejét. Vagyis a puszta sebességből még nem lehet rá következtetni. A sebesség egy bizonyos határig « végtelenül » növekedhet. Mit látunk ? Ezek a társadalmak határtalanul gyorsítják a tempót, látványosan mellőzve mindenfajta önkorlátozást : nemcsak egyre gyorsabban élünk, mert látszólag egyre szűkebb a rendelkezésre álló idő egy-egy dolog elvégzéséhez, de általánosan gerjesztjük a gyorsulást az élet minden területén: gépeink, ahogy gondolataink gyorsasága annak a pszichológiai nyomásnak a kivetülései, amelyik azt mondja, nincs elég időnk, hogy mindent elvégezzünk, megnézzünk, megkóstoljunk, mindent kipróbáljunk. Ennek a felgyorsulásnak a következményei a következők: 1. elveszítjük a kapcsolatunkat a múlttal (a személyes és a kollektiv múlttal egyaránt), 2. elveszítjük a kapcsolatot a jövővel (személyes és kollektív szinten egyaránt). A múlt ködös fátyollá válik, a jövő egy önkényesen változtatható massza, a bizonytalanság buzgó kútja. Az egyetlen biztos pont a jelen. Ezzel eddig nem lenne semmi baj. Az ősök is ezt tanítják.

Szakrális társadalmak rendelkeznek kollektív lélekkel. Nem így az anti-társadalmak. Miért? Az anti-társadalmak sajátossága, hogy anonim egyénei egymással totálisan felcserélhetőek, vég nélkül kiaknázható erőforrásként vannak számon tartva, és a materiális (érdek) viszonyon kívül egymással semmilyen más érintkezésbe nem lépnek. Tipikus anti-társadalmak olyan térben és időben képesek kialakulni, ahol és amikor a spirituális (szakrális) bázissal a kapcsolat elkezd felbomlani. A nyugati típusú fogyasztói anti-társadalmak ennek extrém példái, jól ismert szereplőivel, egy populáris kifejezéssel élve, a konzumidiótákkal. Hogyan alakulnak ki ezek az egyének az anti-társadalmakban? Ezt a folyamatot úgy írhatnánk le, mint a lelkek szisztematikus felváltása az egókkal, majd azok bedarálása úgynevezett tömegfogyasztókká. Ez a szisztematikus átalakítás többféle módon történik. Ezek a társadalmak olyan mítoszteremtő hatalommal rendelkeznek, ami már kisgyermek korban elkezdi az emberi lelket trenírozni, kondicionálni és viszonylag gyorsan bedarálni egy totális illúzión alapuló világkép teljes elfogadására. Ezzel az átalakulással, ahogy az egó lecseréli az emberi lelket, Földi ökoszisztémánkba belép az új emberi struktúra egy háromdimenziós labirintus formájában: a deszakralizált ember, vagyis az ember, aki teljesen elveszette kapcsolatát a szakrálissal.

 

A végtelen fogyasztás ígérete

A nyugati anti-tárasadalmak első mítosza a történelem talán eddigi legperverzebb és legaljasabb mítosza, ami vagy egy szervezett kollektív ignoranciát, vagy egy szervezett totális manipulációt feltételez. Vagy mindenkettőt egyszerre. Az illúzió életbentartása elengedhetetlen a rendszer muködéséhez. Ennek az illúziónak folyamatos kiszolgálói és táplálói maguk az egók. Ez a mítosz nem más, mint a végtelen fogyasztás lehetősége. Az anti-társadalom egói pedig tudtukon kívül is minden tettükkel ezt az illúziót építik tovább. A rendszernek ma már nem is kerül semmibe sem maga az átalakítás (lélekből egóvá), hiszen egy idő után mindenki multiplikátorként funkcionál – még az is, aki nem akar. Minden bizonnyal már ebben a fázisban vagyunk, ha valaki esetleg még kételkedne ebben. A játékba ezen a ponton csúszik be egy meglepetés, egy látszólag elenyésző kis faktor, egy mondat, egy szlogen: itt és most. Ennek a spirituális tudásnak a leszivárgása a populáris térbe ugyanis éppen kapóra jön a fogyasztói anti-társadalmaknak. Éppen azzal a plusszal látszik ugyanis igazolni a rendszert, ami a rendszerből par excellence hiányzik: a spirituális alappal.

 

Az ördögi együttműködés

Hogy a rendszer használja eszközként az itt és most tudását, vagy az anti-társadalom találta meg magának jóhiszeműen az “új” életfilozófiát, valójában a lényegen nem változtat: az eredmény mindkét esteben végtelenül szomorú. A rendszer az itt és most segítségével ugyanis bombabiztosan beágyazta magát évtizedekre – addig biztosan, amíg a természet szabta korlátok nem mondanak megálljt annak az illuziónak, hogy vég nélkül lehet növekedni, vagyis vég nélkül lehet fogyasztani. Vagyis a válság az itt és most nagyobb körben való elterjedésével nemhogy enyhülne, hanem nagyságrendekkel mélyül tovább.

 

Spiritualitás és felelősség

A két szó, de főleg ami mögöttük van, szétválaszthatatlanul összekapcsolódik. A valódi spirituális tudás automatikusan magával hoz egy megnövekedett felelősségtudatot is. Az alspiritualitás ignoranciát vonzz magával.

A hamis jelenlét generálja a túlfogyasztást. A hamis jelenlét nem akar szembenézni a véges növekedéssel, végül is a halállal. A hamis jelenlét teremti meg az élvezet-társadalmakat, a hamis jelenlét akar még gyorsabban, még magasabbra, még többet. A hamis jelenlét drogja az adrenalin, a hamis jelenlét nem törodik maga körül semmivel és senkivel, a hamis jelenlét folytatja a táncot, miközben süllyed a hajó. A hamis jelenlét uralkodni akar és leigázni.

A valódi jelenlét létezik és nem akar birtokolni. A valódi jelenlét számára minden pillanat meghalás és ujjászületés. A valódi jelenlét szelíd és felelősségtudata van. A valódi jelenlét csodálni akar és gyönyörködni.

 

A generációk közötti felelősség paradoxonja

Az anti-társadalmak meglepő jelensége (nem is olyan meglepő, ha mélyebbre és messzebre megyünk) a következő generáció iránt érzett felelőssége. Nem az eljövendő generációk, hanem a következő generáció iránti felelőssége. Íme a paradoxon. Gyermekeink anyagi biztonságára gondolunk (egzisztenciális biztonság – mondják, oh, ha tudnák miben áll az egzisztenciális biztonság!) és képtelenek vagyunk unokáinkra is gondolni. Rövid távú gondolkozás. Ma már teljességgel lehetetlen számunkra elgondolni, hogy léteztek archaikus civilizációk, mayák, Egyiptom, India, Kína, ahol a nagy kozmológiai ciklusok kiszámolásához ezerévekkel játszottak az idő akkori megszállottai. Ma, a holnap már túl messze van, túl sok dolog történhet még addig, hogy biztosak lehessünk benne. 10, 20, 50 év? Ez a mindennapi ember számára még csak fel sem merül, mint kérdés. Az csak a tudományos kutatói közösség, aki nem áll meg minket riogatni a jövő elkerülhetetlen katasztrófa-képeivel. És újra, ez az a pont, ahol a hamis jelenlét tökéletes ignoranciájával megteremti az ördögi kört, aminek a következményei beláthatatlanok…De az eljövendo generációk abba a világba fognak beleszületni, amit mi most teremtünk meg…

A hopi indiánok minden gyulést ugy kezdtek, hogy tudatosították magukban, hogy bármilyen döntést hoznak, azt 7 generációra előrelátóan kell meghozzák. Vagyis a természeti források tekintetében úgy kellett dönteniük azok felhasználásáról, hogy figyelembe vették a 7. generáció igényeit is. Természetesen ez úgy történhetett, hogy a természet regenerálódó képességét vették alapul, és így ki tudták számolni, mennyit és hogyan használhatnak ők maguk a természet kincseiből.

 

Fenntartható(-e az) illúzió?

Az anti-társadalmak legújabb fegyvere tehát valójában az, amit úgy neveztünk el, hogy a nullára időzített életforma. Az egóknak – ha kell, injekcióstűvel – egyenként beadni egyszer s mindenkorra, hogy legjobban akkor járnak, ha vágyaikat kielégítve élnek minden pillanatban, anélkül, hogy törődnének azzal, mi volt, vagy mi lesz holnap. A cél az egók vágyainak konstans kielégítése, kvázi megszakítás nélkül, hivatkozási pontként az itt és mostot használva. Anélkül, hogy a legkevésbé tudatában lennénk annak, hogy kollektív szinten milyen láncreakciókat indítottunk be, és ennek milyen következményei lesznek nem is olyan sokára. A nullára időzített életforma valójában azonban egy kollektív öngyilkosság előkészítésének a fázisa. Az egyén szintjén azonban négy okból kifolyólag nem tehet mást az egó, minthogy folytathatja ezt az életformát, s a másodiknak köszönhetően majd látni fogjuk, teheti ezt talán csak még nagyobb intenzitással.

Az első minden bizonnyal az az érzés, amiről már volt szó, nevezetesen, a lemaradástól való félelem legyőzésére irányuló hiábavaló küzdelem. Ezt időpániknak is szokták nevezni, mindenestre az a tény, hogy azt hisszük, nincs elég időnk, és emiatt mindent ki kell próbálni, megvenni, elhasználni, újat venni, gyorsan, többet, messzebre. Ennek természetesen van egy sokkal elegánsabb megoldása is, amit az úgynevezett gazdagok (az anti-társadalmak azon egói, akik mindig egyre több fizikai vagy virtuális tőkével rendelkeznek) engedhetnek csak meg maguknak. Ez nem más, mint a vágyak kényelmes, nem időpanik alatti kielégítése, de ami végső soron ugyanazt eredményezi: a fogyasztói spirál kiszélesedését.

A második pedig pontosan a fentebb említett következmények beharangozásának köszönhetően, egy kompenzáció arra a pszichés nyomásra, amit ez a lehetséges jövőkép vetít elénk. Az egyén képtelen elviselni a katasztrófa-viziók ilyen pszichés terhét: tehetetlenül folytatja amit tett eddig is, s ha lehet, még fokozza is, érezvén a kiszámíthatatlanságot.

A harmadik egy látszólag objektív ok, a rendszer tehetetlensége. A rendszer tehetetlensége alatt azt értem, hogy hiába ismeri fel sok ember anti-társadalmunk képtelenségét és abszurditását, nincsenek meg azok az eszközök, amelyekkel túl nagy kockázat és áldozat nélkül emberek ki tudnának szállni az örvényből. Ezekben a társadalmakban ugyanis úgy tűnik, bezárult a kör: akárhova nyúlok, a rendszert fenntartom, éltetem, táplálom, mozgásban tartom. Felkapcsolom a villanyt, megveszem a narancsot, hitelt veszek fel a bankból, vonatra szállok, netán autóba ülök. Nem gondolunk bele, de emögött egy végtelenül összetett és megszámlálhatatlanul sok szálon mozgó szervezettség áll, minden létező következményével, amiről halvány fogalmunk sincs még jelenleg.

A negyedik pedig talán semmi más, mint a megbocsájtható emberi esendőségünk és tökéletlenségünk, de ami végső soron ugyancsak táplálja a rendszert: meg akarunk menekülni, sőt, talán meg akarjuk menteni a körülöttünk lévőket is, de azért még élvezni is akarjuk egy kicsit. Csak még egy kicsit.

 

A jólét totális diktatúrája

Íme az ördögi kör: hogy a rendszer elfedje az emberek szeme elől a közelgő katasztrófát, mind erősebben kell áramoltatni a jólét adta lehetőségeket. Ez a fogyasztói anti-társadalmak második mítosza, kéz a kézben járva az elsővel természetesen. Mi az ára ennek a jólétnek? Ki fizeti meg? Ebben a mítoszban a jólét ára egy tökéletesen mechanikus logika alapján van meghatározva, amit Nicholas Georgescu-Roegen román származásu közgazdász-matematikus 1971-ben leírt már, ezzel lerántva a leplet a jólét kétarcuságáról. A mítosz attól mítosz, hogy csak az egyik arcát ismeri el valóságnak. Ez abban merül ki, hogy egy adott termék, szolgáltatás, legfőképpen pedig a kényelem adta lehetőségek árát pusztán az úgynevezett piac törvényei határozzák meg. Vagyis jólétünk ára az, amit pénzben kifejezve megfizetünk a liter tejért, a gépkocsiért, a gyerekek műanyag játékaiért, egy tengerparti nyaralásért, és így tovább. Ebben a mechanikus és a valóságtól teljesen idegen álomvilágban így aztán valóban fenntartható a vég nélküli növekedés és fogyasztás illuziója, hiszen cask elég tőkét kell bizonyos időközönként felhalmozni ahhoz, hogy újabb javakat szerezzünk be, vagy újabb szolgáltatásokat vegyünk igénybe. Mint láttuk, az átalakított egók pedig szorgosan és fáradhatatlanul generálják a keresletet minden iránt. A valóság azonban ennél összetettebb, és a jólét másik arca nem ilyen vidám. Jólétünk ára ugyanis egy sereg olyan ökoszociális tényezo feltrancsírozása, ami a mostani árképzésben egyáltalán nem jelenik meg. A jólét ára valójában az, hogy szmogtól telített városokban toljuk a babakocsiainkat, hogy szennyezett vizet iszunk, hogy felbomlottak az emberi kapcsolataink, hogy egy techno-militarista világ rabjai és megszállottai vagyunk, hogy ezt a jólétet háborúk árán biztosítjuk, és hogy emiatt a jólét miatt visszafordíthatatlanul elhasználjuk a Föld nem-megújuló erőforráskészleteit, hogy szeméthegyek tömkelegét duzzasztjuk fel a legkülönbözőbb helyeken, a Csendes-óceán kellős közepétől kezdve a Mount Everest-ig. Jólétünk hosszú távon – be kell látnunk – egy illuzió, amit nemcsak mi fizetünk pénztárcánkból, de a következő generációk fognak csak fizetni érte igazán. Kényelmünk és materiális javaink annak a példátlan ignoranciának a testetöltései, amit a következő generációkkal szemben táplálunk. Kollektív szemtelenség, pimaszság. Ez egyenesen provokáció velük szemben, akik itt sem lehetnek, hogy elmondják: azt hittük, gondoltok majd ránk is, és nem csak magatokra. Ez a megvalósult jóléti diktatúra, a “jelen diktatúrája a jövő felett” – ahogy Georgescu-Roegen írta.

A jólét totális diktatúrája akkor fog megvalósulni, amikor az anti-társadalom szintjén meghaladunk egy bizonyos pszichés állapotot. (Vagy talán már ezt is meghaladtuk?) Ez a változás a következő pszichés hozzáállásban fog megmutatkozni: “Most már mindegy, már úgyis késő. Már nem tehetek semmit a katasztrófa elkerülésének érdekében. Akkor legalább még hadd élvezzem az életet addig, amíg lehet.” Ekkor fog eljönni az anyagi jólét totális birodalma, vagyis belülről, az emberek tudatában fog megszületni ez a diktatúra.

 

Póz – marginalitás – autentikus élet(forma)

Most akkor mi legyen ?

Milyen lehetséges utat választhat itt még valaki, ha nem akar válsággerjesztő maradni? Ad-e ilyen utat az anti-társadalom, vagy mindenkinek magának kell megtalálnia azt? Kívül vagy belül? Hogyan beleavatkozni, hogyan belépni úgy az életbe, hogy az a megoldáshoz tegyen lehetőleg hozzá? Hogyan megjeleníteni a szabadságot az aktusokban? Hogyan képviselni egy új világot? Kell-e képviselni valamit? Istent? Hogyan maradni függetlennek annak érdekében, hogy független tetteket lehessen végrehajtani? Miben áll a felelőssége a mai generációnak? Milyen bázison kell állnia ennek a generációnak? Van-e közös bázis?

Végül is az egész kérdés identitás-kérdés.

Ki vagyok.

Ha erre megtalálom a választ, és azt nem felejtem el, de tudom élni, akkor nincs baj.

A három létállapot között megtalálni az egyensúlyt. Nincs egyetlen állapot, amit örökre fenn lehetne tartani. Folyamatos hullámzás van közöttük. Egyszer pózolok, egyszer marginális vagyok, s ritkán autentikus.

A Napot nézni, a rohanó felhoket, a madarakat hallgatni, és szeretni mindezt a körülöttünk lévőt. Valóban jelen lenni.

Talán többet nem is tehet az ember. De ez már elég.