Az ember szívós. Alkalmazkodik. Szenved. Túlél. Elvisel… Dolgozik. AKAR. Él. Cselekszik. Reménykedik. Ember.
Ezekkel a szavakkal tudom összefoglalni John Steinbeck „Érik a gyümölcs” c. regényét.

Mindig van aki megszökik, aki a könnyebb utat választja, megfutamodik. De lesz aki felemeli a hangját a többiek érdekében. Nem számít, hogy neki mibe kerül. Hiszen mindannyian érezzük, hogy van egy olyan határ, amit átlépve veszélyeztetjük azt, amit emberségnek nevezünk.

Az „Érik a gyümölcs”-ben leírtak feszegetik ezt a határt és túl is lépnek rajta. Tág pupillával olvassuk hogy mit cselekszenek azok, akik már-már a túloldalon járnak kényszerűségből. A könyv az ember megszégyenüléséről és megdicsőüléséről szól.

Arról, hogy milyen egyszerű beleszokni a jóba és ragaszkodni ahhoz, ami a miénk. Arról, hogy az emberi tűréshatár sokkal tágabb, mint gondolnánk. Hogy az emberi jogokat, az alapvető emberi jogokat csak a szükségben szenvedők ismerik és tartják tiszteletben.

Az Amerikai Egyesült Államok egyes államaiban a nagy gazdasági világválság elválaszthatatlanul összefonódik egy ökológiai katasztrófával, amit „Dust Bowl”-nak neveznek. Többek között az extenzív gazdálkodásnak köszönhetően olyan mértékű szárazság tört ki a 30-as évek közepén, ami lehetetlenné tette a farmerek számára a gazdálkodást. Homok- és porviharok felbecsülhetetlen károkat okoztak és tették földönfutóvá a lakosságot. Az eladósodott kisgazdákat ezen kívül az általuk bérelt – korábban tulajdonolt – földek jogi tulajdonosai, a bankok, kiszántották házaikból azt remélve, hogy a monokultúra bevezetése nyereséget hoz a porlepte vidéken. (A regényben minden kis birtokot átfogó gyapottermesztésbe kezdenek.)

Így több tízezer ember került az utcára és indult el nyugatra egy jobb élet reményében, ahol fehér kerítéssel körülvett házikókban lakhatnak a családok és a férfiak zöld domboldalakon dolgoznak. Ezzel indult meg a családok nagy ábrándkereső útja, melynek végén keserű csalódás várta őket.

Az Ígéret Földje, Kalifornia nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, itt a földek nagygazdák tulajdonában vannak, akiknek egyetlen dolog fontos: a bérköltség minimalizálásán keresztül a minél nagyobb haszon besöprése. Az ember egyenlő a munkaerejével. A környék lakosai pedig a kezdeti szánalom után félelmet, majd megvetést éreznek a koszos, szakadt bevándorló állampolgártársaik iránt. Ebben a helyzetben kell boldogulniuk.

Mégsem reménytelen a helyzet: abban a korban, ahol családi egységben rejlik az előrejutás záloga, a fő támpillérét az asszonyok ereje alkotja. A szerepek a vándorút során átalakulnak, de jelentőségük nem változik. Rejtett családfők tényleges családfőkké alakulnak, akik erejükön túl teljesítve vonszolják és taszajtják át szeretteiket és embertársaikat a válságon.

A regényben leírt Joadok egy átlagos amerikai család, akik ebben az áldatlan korban arra kényszerülnek, hogy mindenüket hátrahagyva elinduljanak a „nagy nyugati úton” és boldoguljanak valahogy. Az utazás során el-eltűnik mellőlük néhány családtag, de az anyai bázis mindvégig megmarad. Az emberségük – már amennyiben ez a fogalom pozitív jelentéssel bír – mindvégig megmarad.

Kaszás Ágnes