Egy közelmúltbeli filmélmény indíttatására vettem kezembe Florenszkij Az ikonosztáz című könyvét, melyet kezeim már régóta kerülgetnek a polcon.

Pavel Florenszkij (1882-1937) az orosz ezüstkor kiemelkedő alakja. Származása vegyes: apja orosz műszaki értelmiségi család sarja, anyja grúz vérrel keveredett örmény család leszármazottja. Ateistaként nevelik, az egyetemen matematikát és fizikát tanul, disszertációját geometriából írja. A természettudományos tudás korlátosságának felismerése vezeti a vallás irányába. Beiratkozik a teológiai fakultásra, 1911-ben ortodox pappá szentelik. A tudományos munkával azonban nem hagy fel: több egyetemen tanít, és a kémia, az elektronika és más tudományágak területén legkevesebb 12 találmány fűződik a nevéhez. 1922-ben nem találjuk az ún. filozófus-hajó fedélzetén, melyen a szovjet hatalom olyan prominens értelmiségieket száműz hazájukból, mint Bergyajev vagy Szergej Bulgakov. Utóbbi később azt írja Florenszkijről, hogy Párizs és a láger között választhatott, és ő – osztozván népe osztályrészében – a lágert választotta. Pavel atyát koncepciós perben elítélik, Szibériába száműzik, majd 1937-ben – pere újratárgyalását követően – Leningrádban kivégzik.

Az ikonosztáz című műve egy teológiai és művészetelméleti értekezés, melyben a szerző az ikonfestészet metafizikáját, ábrázoló eljárásait, valamint az ikon katolikus olajfestményhez és protestáns metszethez való viszonyát fejti ki. A könyv igen nehéz olvasmány, egyes részei (különösen az ikonkészítés fázisait leírók) laikusként csak nehezen követhetők. A mű központi mondanivalóját a könyvvel azonos címet viselő fejezetben fedezhetjük fel.

Florenszkij szerint a legmeggyőzőbb érv Isten létezése mellett a következő: „Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten.” Ez gyönyörűen, egyúttal hihetetlenül pontosan fejezi ki azt a szemléletmódot, amellyel Pavel atya az ikont értelmezi. Az ikonban nincs semmi szubjektív, semmi véletlenszerű, semmi absztrakt. Az ikon nem is ábrázolás. Az ikonosztáz nem más, mint maguk a szentek: „Nézem az ikont, és azt mondom magamban: „Ez Ő Maga”, nem az Ő ábrázolása, hanem Ő Maga, az ikonművészet közvetítésével szemlélhetően”. Ennek megfelelően az ikonfestő valójában nem teremt, csupán föllebbenti az eleven ideák fényét fedő fátylat. Az ikonfestő tehát feltárja a már létező ősképet, de azt nem ő maga hozza létre: „Az ikon a mennyei ősképre való emlékeztetés.”

Milyen élesen szemben áll ez a felfogás európai gondolkodásmódunkkal, mely a művész teremtő zsenijét, egyedi látásmódját emeli ki! Az ikont tulajdonképpen nem is egy ember festi, hanem minden munkafázist más végez: van például külön arculatfestő mester, és arculaton kívüli elemeket festő mester. Florenszkij az ikon európai művészettel való összevetését a következő mondattal sommázza: „Míg az olajfestmény leginkább a világ érzéki adottságának visszaadására alkalmas, a metszet pedig a világ racionális sémáját mutatja be, addig az ikonfestészet az általa ábrázoltak metafizikai lényegének szemlélhető megjelenése.”

Florenszkij kitér arra a rendkívül érdekes kérdésre is, hogy az ikonon vajon miért nem találunk soha árnyékot. Nos, röviden azért nem, mert az ikont fényre festik. Metafizikai szempontból – ami Pavel atya szerint a létező legkonkrétabb nézőpont – „az ikonfestő ugyanis a létet, sőt az igaz létet ábrázolja, az árnyék viszont nem lét, hanem léthiány […] Az ikonfestészet fény által létrehozott tárgyakat ábrázol, nem pedig egy fényforrás által megvilágított dolgokat[…]”. Hiszen – tehetjük hozzá – az ikon nem azt ábrázolja, amit érzékeinkkel a világból felfogunk, hanem azt az eredendő valóságot, aminek a világ tükröződése és szimbóluma: „Az ikon az örökkévalóság szemlélhető bizonysága” – fogalmaz Florenszkij.

Ajánlom e könyvet azoknak, akik közel érzik magukhoz Dosztojevszkijt és az orosz szellemet.

Borda Máté