Nulladik dimenzió vs. negyedik dimenzió

Üres valóság és nulladik dimenzió

 

Nevezzük nevén a jószágot: kapitalizmus. Mégis mi ez a különös, csaknem megfoghatatlan és kategorizálhatatlan valami? Rendszer? Történelmi tévedés? Hatalmi struktúra? Összeesküvés-elmélet? Terrrorszervezet-hálózat? Abszurd színház? Elnyomás-gépezet? Kizsákmányolás-technika? Bálványimádás? Vallás? Kulturális invázió? Társadalmi atombomba?

 

Kezdjük a másik oldalról. Mexikóváros. 20-25 millió ember nyüzsög megállás nélkül 1500 négyzetkilométernyi területen, nem számolva az agglomerációt és a nyomornegyedeket. (Budapest kb 500 négyzetkilométer.) És nem csak ember: kutya, macska, ló, szamár, tyúk, metró, taxi, busz, autó: minden és mindenki mozgásban van. Eszik, iszik, alszik, dudál, nevet, sír, megszületik, meghal, beteg lesz, meggyógyul, káromkodik, bepisil, bekakil, karambolozik, újságot olvas, cipőt pucol, dolgozik, moziba megy, hány, kávézik, énekel, vásárol, fütyörészik, terhes lesz, templomba jár, elesik és felkel. Mint mindenhol máshol a világon.

 

A kapitalizmus két következménye az élet megannyi területén az üres valóság és a nulladik dimenzió. Hiszen. A cél: mindenből üzletet csinálni: politikából, vallásból, születésből, halálból, oktatásból, egészségből, betegségből, művészetből, szemétből, háborúból, tudásból, eképpen add el anyádat és apádat és testedet és gondolataidat és vegyél magadnak nőket és férfiakat és ruhát és autót és vegyél házakat és vegyél hegyeket és tavakat és erdőket és tengereket. Ebben az őrült rohanásban a fogyasztás tárgyává válhat bármi. Az ember passzív élvezővé válik. A fogyasztás logikájában tehát minden, ami birtokolható, azt birtokolni kell, minden ami megehető azt meg kell enni, minden ami elérhető, oda el kell jutni. Valójában persze nem az övé, nem ette meg, nem volt ott. Ezért ez a valóság üres. Az egyén életérzete illuzórikus, ezért üres.

 

A kapitalizmus második következménye, hogy az élet megannyi területét a nulladik dimenzió felé löki. A nulladik dimenzió egy irreális, vagyis valóság-elemeket nélkülöző hamis tér és hamis idő – mesterséges Paradicsom. Mert: valahonnan ki kellett termelni, valaki meg kellett varrja, valaki le kellett szedje, valaki át kellet mossa, valaki el kellett hozza, valaki le kellett vágja, stb. A nulladik dimenzió egy olyan semleges teret hoz létre, melyben az egyén nem érzékeli semminek sem a valódi árát. Nem érzékeli a kizsákmányolást, nem érzékeli az elnyomást, nem érzékeli a hatalmi viszonyokat, nem érzékeli a jövő generációkra háruló katasztrofális következményeket. (Erről lásd bővebben: A hamis itt és most, avagy a “jelen diktatúrája a jövő felett” Világméhes, 2008 február) A nulladik dimenzió a mechanikus vilagképet tükrözi vissza. Eszménye ennek megfelelően az örökmozgó. Az ember tehát, aki a nulladik dimenzió rabjává vált, maximum tudja, maximum hallott róla, de nem tud mit kezdeni a “rendszer” abszurditásával, éppen azért, mert a nulladik dimenzióban van. Rosszabb esetben az “amit nem látok, az nincs” elve lép életbe. Mindenesetre az abszurditás túl nagy és én túl kicsi vagyok ahhoz, hogy tegyek valamit. Üres valóság és nulladik dimenzió: a kapitalizmus egyéni és kollektív szinten jelentkező következményei.

 

 

Tömeg és egoizmus

 

Úgy tűnik, aki nem áll ellen tudatosan, azt átmossa ez a ragacsos rózsaszín massza, a kapitalizmus legjobb pajtása és legfőbb szövetségese, az individualizmus. Tömeg és egoizmus kéz a kézben járnak. Az egoizmust a tömeg termeli ki magából, és a tömeget egók alkotjak. (Lásd: anti-társadalom, uo.) Az egoista tömeg. Tömegegoizmus. Tömeg – elidegenedés – egoizmus. Az egyén – akár konstruktív akár destruktív irányba mozdul –, az elidegendett állapotból mindenképp elszigetelet, egóját (maszkját) védő és kénytelen kelletlen olykor-olykor megváltoztató, manipuláló, de óvatos játékossá válik. (Maszkológia.) A kapitalizmus háját pedig semmi sem kenegeti jobban, mint az individualizmus. Nem titkolt célja az ún. harmadik világban éppen az (mert az elsőben már elvégezte a munkát), hogy szétdarabolja a meg-meglévő közösségeket. Konfliktust szülni, érdekellentéteket szítani, identitászavart kelteni, versenyt serkenteni, hatalmi vágyakat ébreszteni – közösségromboló technikák, melyeket a kapitalizmus oly nagy előszeretettel használ. Az így megszülető individualizmus lényege szerint közösségben nemhogy gondolkozni, de élni végképp nem tud.

 

 

Közösség és magány

 

„Egy olyan világ, amibe sok világ belefér!” Az országút mellett két oldalra színes házak, elkendőzött arcú indiánok. A kapunál felmutatom útlevelem. Elvezetnek a Junta del Buen Gobierno házába. A falakon Zapata, Che, galambok, Béke! Igazság! Szabadság! Autonóm elemi iskolák és autonóm gimnáziumok és autonóm klinika. Vöröscsillagos kosárlabdapalánk. Gyerekek hancúroznak és nevetnek és idős asszonyok mászkálnak fel-alá az utcán. Férfiak pihennek meg a közös munka után. Tzotzilt beszélnek, nem értek egy szót sem. Ez a ködben úszó falucska az erdő szélén része annak az alomnak, amit ők Zapatista Autonómiának hivnak.

 

Az ellenállás első és legfontosabb feladata visszaállítani a közösségi életforma feltételeit. Azok a vidékek, világok, kultúrák, társadalmak, ahol részben még léteznek a közösségi életformán alapuló játékszabályok, minden erejükkel azon vannak, hogy felélesszék, tudatosítsák, kvázi energetizálják a közösség szellemét. Nekünk azonban újra meg kell tanulni a közösségi életforma játékszabályait ahhoz, hogy így tudjunk élni. Nem kommuna, és nem szabad szerelem, és nem szekta, és nem sporttábor.

 

A magány átélése és megtapasztalása az, ami elengedhetetlen, és lehetővé teszi az ép és életképes közösség megszületését. Ugyanakkor a közösség az, amely lehetővé teszi a magányt és az elvonulást, elmélyülést. A magány átélését a tömeg nem tűri, és azt minden áron kiforgatja – így lesz belőle egoizmus. A közösség ösztönzi az elvonulást és egyensúlyra törekszik magány és közösség között. A közösség nem ideológia, nem projekt, nem illúzió, nem nosztalgia. A közösség az egyetlen életképes társadalmi szerveződési forma, saját maga által felállított játékszabályokkal, melyek visszaállítják a valós és szükséges közösségen belüli kölcsönös függéseket a mesterségesen létrehozott külső függésekkel szemben. A közösség olyan valós tér és valós idő, melyben a közösséget érintő valóságos és konkrét élethelyzeteket kell megoldani, és nem pedig a nulladik dimenzió infantilis fogyasztói attitűdjében lebegnek az emberek mesterségesen kreált problémáikkal.

 

 

Ellenállás és autonómia

 

Az ellenállás innentől kezdve bármilyen formát felvehet, mert benne a sokféleség elve működik. Ellenállás minden, ami egy olyan világról ad számot, egy olyan világról tanúskodik, egy olyan világot teremt gondolattal-szóval-tettel, ami nem az uralkodó, homogenizált, félelemtől es sztereotípiáktól, bálványoktól és hatalmi strukturáktól terhes világot tükrözi vissza. Így ellenállás minden, ami tudatosan használja az összes olyan élet-elemet, amit a kapitalizmus rejtetten elítél, vagy nyíltan harcol ellene. Így ellenállás-elemek lehetnek a lassúság, a rondaság, a szegénység, a hülyeség, a hatalomvágy-nélküliség, a kiszamíthatatlanság, a pontatlanság, az intézményellenesség, stb. De az ellenállás még csak az első lépés. A következő lépés az első lépés az autonómia terébe.

 

Az autonómia a nulladik dimenzió ignoranciáját nem hogy visszautasítja, de nem hajlandó elfogadni, hogy az egyén tehetlen sakkbábu, aki némán kell végignézze az abszurditást. Az autonómia alternatíva a kapitalizmus játékszabályaira. Az autonómia nem rendszer, nem történelmi termék, nem a hatalmi vágy megnyilvánulása. Célja egy olyan nem dogmatikusan működő nyitott közösség életre hívása, mely egy autonóm életformát kialakítva keresi az együttélés régi-új, kreatív, társadalmilag, politikailag és ökológiailag felelős játékszabályait.

 

 

Teli valóság és negyedik dimenzió

 

Az autonómia két következménye az élet megannyi területén a teli valóság és a negyedik dimenzió. A teli valóság tehát valós térbe és valós időbe helyezi vissza az egyént. Folyamatokban és hálózatban gondolkozik, összefüggéseket lát, és figyelembe veszi az idő visszafordíthatatlanságát. A teli valóságban az ember tudatában van, hogy a föld nem az övé, tevékenységei közben pedig valóban jelen van. A teli valóságban az ember tehát megpróbálja minél jobban kiszélesíteni részvételét az élet megannyi területére: az élelmiszer-megtermeléstől kezdve, háza megépítésén keresztül, az oktatás, a gyógyítás, a művészet aktív résztvevője, és nem passzív élvezője, mint az üres valóságban. Az autonómia az élet megannyi területét a negyedik dimenzió felé löki. A negyedik dimenzió tehát nem fogadja el, hogy a mindennapi életet a kizsákmányolás – elnyomás – hatalmi viszonyok  hármas pillérének árán tartsuk fenn. A negyedik dimenzióban mindez nem létezik, mert visszakerül a közösség hatáskörébe minden, ami eddig ezen az áron jutott el hozzá. Az autonómia valós terében és valós idejében a cél tehát meghaladni a kizsákmányoláson, elnyomáson és hatalmi viszonyokon alapuló rendszer egyeduralmát, és visszahelyezni a közösség hatás- és döntéskörébe az együttélés, az élemiszer-termelés, majd az oktatás és gyógyítás, és minél több életfeladat mikéntjét. A negyedik dimenzió valós tere és valós ideje azonban kibóvül egy álomszerű anyaggal. Ezért negyedik dimenzió. Mindent átitat az a tény, hogy ami folyamatos megvalósulásban van – az autonóm közösség – az eredetileg álom volt. Közös álom és közös vízió. A megvalósulás ezért minden pillanatban öntörvényű és sohasem végleges. A negyedik dimenzióban álom és valóság felcserélhető és egymást segítve segítik a megvalósulást.

 

Mexikóváros a nulladik dimenzióban és az üres valóságban lebeg súlytalanul.

Ami van: tömeg és egoizmus.

 

A Zapatista Autonómia a negyedik dimenzióban és a teli valóságban lebeg.

Ami van: közösség és magány.

 

A negyedik dimenzió azért lebeg, mert még álomszerű. A nulladik dimenzió azért lebeg, mert irreális.

 

 

Éberség és kontemplakció

 

Éberség: minden pillanatban tudom, hogy mi a feladatom, miért vagyok itt. Minden pillanatban transzformálni tudom a skizoid állapotokat (marcangolo kétségek, hogy mi a feladatom, belső monológok, irreális félelmek, önáltatatások, intellektuális és érzelmi labirintusok, kényszerdöntések, nárcizmus, stb.). Minden pillanatban a tudatosság új formáit keresem. Minden pillanatban szeretetből (együttérzésből) gondolkozom, érzek, cselekszem.

 

Kontemplakció: A kontempláció és az akció integrálása. Olyan akció, ami át van itatva kontemplációval. Olyan kontemplácio, ami át van itatva akcióval.

 

Integrált emberek integrált közösségekben.

 

A példa adott. Nem muszáj, de lehet így is.

 

Fülöp Ádám, San Cristobal de las Casas, Chiapas, Mexiko