A nyugati demokráciák álforradalmai

2006. november 6. – Róma, kommunista tüntetés

 

 

Kiárusított kommunizmus

Róma, Stazione Termini, repterekhez illő fogyasztói fellegvár, gyorsétterem és szuvernír üzletek bő választékban.

Kilépünk a pályaudvarról nagy cekkerrel, beszívjuk a római levegőt. Meleg van. Megyek bele a tömegbe és nő bennem az adrenalin. Egyre közelebb merészkedek. Üvölt a zene, megszakad a dobhártyám. A gépen keresztül keresem az összefüggéseket. Kommunista vörös zászlók a háttérben, előtte kisgyerek ül papi nyakában. Vöröscsillag-tenger és seregnyi Che Guevarra, szivárvány színű zászlókat lobogtató alterglob fiatalság, EZLN, Mother Earth, Peace, Sztálin, sarló-kalapács. Amit látunk: kulturális-ideológiai karnevál. Farsang. „Lavoro a tutti! Lavorare meno!” Dolgozzunk mindannyian, de azért ne túl sokat, ha lehet. Le a fekete munkával, le a határozott idejű szerződésekkel! Legyen mindenkinek munkája és megélhetése, elég a kiszolgáltatottságból. A résztvevők: mindenki, aki a társadalom perifériájára került, mindenki aki outsidernek érzi magát, de még van ereje, kedve és persze pénze, hogy ezt divatból csinálja és ebből divatot csináljon.

De persze ez már rég nem az, ami egykor volt. Csak olyan akar lenni. Hamisítvány. Összehord mindenféle önkényuralmi jelképet és arcot (Che, Marcos, Lenin, stb.). Íme a „kommunista giccs”. Az áruba bocsátott, olcsón megvehető ideológia, az összes plakáttal és zászlóval és kellékkel. Tengernyi fiatal, akik egy romantikus életérzés kedvéért eladják a lelküket egy sokkal kevésbé romantikus ideológiának 20 eurórért. Che Guevara póló, bömbölő Bob Marley, egy üveg sör, és kész a modern forradalmár. Kommunista tüntetés, mint a politikai giccs divatbemutatója.

Politikai bálványimádók

A tömegkultúra bálványai (sztárok, színészek, focisták, a reklámok eldobható, egyszer használatos néma bábjai) által hitelesített kellékek (mobiltelefon, autó, ruha, óra, krémek, flancok, „a dolgok”) megvétele révén belépőt váltunk egy hülyeségig uniformizált díszletvilágba. Ezt ma már mindenki, aki egy kicsit is önálló és az agyát még nem mosta át keresztül-kasul a mindenkori média, tudja, hogy csapda és hazugság. Ezeknek a „dolgoknak” a presztízsértéke látszólag óriási, lényegileg azonban egyenlő a nullával és nincs nagyobb önálltatás, mint elhitetni magunkkal, hogy ettől fontosabbak, szebbek és boldogabbak leszünk. Ebben az édeskés fogyasztói átverésben talán nem is, de a politikai mező ugyancsak rendesen feje tetejére állított világában rendkívül nehéz eligazodni, mert a csapdák még alattomosabbak, ha lehet. A politikai mező bálványai ugyanis, sajnos, ugyanannak a bálványgyártó rendszernek vannak alárendelve, mint a tömegkultúra ideig-óráig vegetáló gyermekei. A tömegkultúra és a politikai csatamező ugyanazt a mechanizmust használja, ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, és ugyanazt a látszatvilágot erősíti mind a kettő. A csapda akkor nyílik meg, amikor valaki elhiteti magával, hogy politikai ideológiák képviselői mellett kiállni releváns hozzáállás a mai világban. Még akkor is, ha ezek a bálványok néha a politikai világ fenegyerekei, az örök lázadók, a forradalmárok és a népnevelők. A bálványok azonban bálványok maradnak. A politikai színtér pedig sosem mentes a vértől, a háborútól és a gyilkolástól. Hát még ha valódi szélsőséges ideológiák alá sorakozunk be… A bálványimádás ugyanis azonosuláshoz vezet. És mindenfajta azonosulás elrejtőzés saját magunk elől. Rejtőzködünk álruhákba, göncökbe, zászlókba csavarjuk magunkat, eljátsszuk, hogy a díszletek valóságosak; de legyen valaki, aki mindeközben még tudja mit jelent Embernek lenni!

A fogyasztási kényszer és hogy mindenből (!!) árucikk lesz, bedarálja a politikai színteret is, bedarálja az egykori hősöket, a Che Guevarrákat és a Marcosokat és csinál belőlük is bálványt a tömegkultúra számára… A politikai meggyőződés, mint visszaváltható és bármikor lecserélhető árucikk.

A kommunista agitáció ebben az esetben ugyanezzel a módszerrel dolgozik tehát, mint a tömegkultúra. Kell egy-két bálvány, akire fel lehet nézni, vegyük elő az ő általuk használt kellékeket, gesztusokat, és jelszavakat, konstruáljunk egy hangulatot, rekonstruáljuk a hangulatot, vagyis ömlesszük el a kép- és hangvilág csatornáin át a népet a nosztalgia bűvös légkörével.

„…a politikai mozgalmak nem racionális állásfoglalásra épülnek, hanem elgondolásokra, képekre, szavakra, archetípusokra, melyek együttvéve ilyen vagy olyan politikai giccset alkotnak.” (Milan Kundera)

Álforradalom és forradalom

Az álforradalom farsangi mivoltát az adja, hogy hiteles forradalmat csak valódi diktatúrákban lehet véghez vinni. Se-nem diktatúrában se-nem demokráciában, jobb szó híján: áldemokráciában, csak álforradalmat lehet játszani. DE az áldemokrácia még ráadásul ki is röhögi az álforradalmat. Komolytalan gyerekek játszadozása nagy szabadságukban, még ezt is megengedjük nekik. Így lesz belőle pereces, marihuánás, hard core zenével hangszerelt, kosztümös utcaszínház, vagyis a politikai giccs divatbemutatója. Ebben az áldemokráciában ugyanis az a legravaszabb, hogy nincs egyetlen kézzel fogható diktátor. (Fogjuk a pénzhatalmakra, az általunk megválasztott politikusokra??) Míg egy diktatúrában az abszolút személyi kultusszal rendelkező diktátor ellen fel lehet és fel is kell lépni. Mivel azonban nincs sem demokrácia, sem diktatúra, nincs valaki, aki meghallaná a hangot. Önmagában őrjöngő, fortyogó tömeg, akik nem kapnak választ, ezért tüntetésük tökéletesen hatástalan, súlytalan és következmények nélküli.

Az igazi forradalom ma már ugyanis nem a lázadás a hatalom ellen. A hatalom ma nem az az elnyomó gépezet, mint a 20. század diktatúráiban. Ma az igazi forradalom: tenni amit az ember követel. Önsorsirányító módon élni (mert egy áldemokráciában ez az utolsó, amit lehet), és nem másra fogni és letagadni, mintha nekem nem lenne feladatom önmagamat Emberré emelni…