Halott ember

Rendezte: Jim Jarmusch

Főszereplő: Johnny Depp

„Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek. Mert az ember bebörtönözte önmagát, amíg végül mindent barlangja szűk hasadékain keresztül lát.” (William Blake: Menny és Pokol házassága)

 

A hangulat kevert: vígjáték, irónia, tragikum elegye. Mindez a vásznon fekete-fehéren jelenik meg, pedig a film nem régi, csak a kor, amelyben játszódik. Igazi western hangulat, Neil Young pszichedelikus blues gitárjátékával kísérve. A főszereplőt William Blake-nek hívják, a híres angol költővel való kapcsolata nem tisztázott. Clevelandből egy isten háta mögötti városkába megy könyvelőnek a helyi fémművekhez. Mindent feladott az állásért, csak a kockás öltönye árulkodik arról, hogy valójában egy ficsúr. Pénze nincs, egy gyenge alak, mondhatnánk szerencsétlen, aki a megélhetésért (ún. egzisztenciáért ha-ha) küzd. Persze nagyon jól tudjuk, hogy a létért nem kell küzdeni, hiába táplálkozik a korszellem a romlott darwinista nézetekből mind a mai napig. Csupasz érzés, amikor az embernek egy fillérje sincs. Mármint csupasz abban az értelemben, hogy szabad.

Williamnek nincs bankkártyája, nincs családja, csak egy elhagyatott városka, tele ismeretlenekkel. Ráadásul kiderül, hogy az állást, amiért a világ túlsó feléről odautazott, már betöltötték. Így végül egy bordélyhölgy ágyában köt ki, és szerencsétlenségére rájuk nyit a hölgy szeretője (aki mellesleg a fémművek embertelen igazgatójának fia), aki végezni akar vele, de a hölgyemény önfeláldozóan Blake elé veti magát, majd a sérülésbe belehal. William, elsőként lyukat ütve korábbi személyiségén, fogja az ágyon heverő pisztolyt, és gondolkodás nélkül végez a féltékeny szeretővel.

Az életben valamikor az ember sorsa fordulatot vesz, és egy új étap kezdődik, megállíthatatlanul. Ha nem is száznyolcvan fok, de valami betör a hétköznapok szilárd és berögzült világába, minden egyre rugalmasabbá, egyre szabadabbá válik, és a korábbi személyiség szépen lassan, mint a mészkőszikla az esőcseppek hatására, semmivé válik. A szilárd és biztos helyett betör a bizonytalan és relatív.

William, amint fegyvert ragad, élete gyökeresen új irányt vesz. Az igazgató vérdíjat tűz ki a fejére. Üldözőbe veszik, ezért menekül. A film ettől a ponttól kezdve nem külső történés, hanem belső utazás. Az ember elindul befelé, a poklok poklába, és az éden édes mézébe. Fausthoz, az Isteni színjátékhoz és a Karneválhoz hasonlóan egy kísérő szegődik az utazó mellé, aki olykor segíti az elveszettet a tájékozódásban – egy indián (Senki), éppen ezért akár még Don Juanra, Carlos Castaneda sámánjára is asszociálhatunk. Az érzékelés kapui kinyílnak, és ettől kezdve a valóság álom, az álom pedig valóság.

A film tetőpontja az a jelenet, amikor ellátogatnak egy emberhez, aki kenukat készít. Senki a legjobb kenut akarja Blake-nek, hogy a tengeren átkelhessen. Belépnek egy fallal körülvett területre, ahol egy indián törzs él. William a sérüléseitől és fáradtságától alig vonszolja magát, de az indiánok fa istenábrázolásai mély hatást tesznek tudatára, amely ezáltal új dimenziók felé tör. A jelenet alaphangját megadó félelmetes gitárjáték a filmnézőt is saját tudatának határterületére taszítja. Pszichedélia ez, a legmélyebb értelemben. Csak Huxley foglalkozott komolyan a drogok tudatszint-emelő aspektusával. Jim Morrisonnak és az egész hippi-nemzedéknek ehhez az egészhez semmi köze. Ők csak az ájultságot és a saját vágyaikban való fetrengést kapták a hőn áhított csodaszertől.

Az utolsó kép a tenger habjain egyre távolodó kenu, benne a fekvő, félig halott William. Az egész olyan, mintha egy ravatal lenne. Nem véletlen, hiszen az embernek szembe kell néznie a saját halálával, és teljesen és visszavonhatatlanul meg kell halnia. A haldokló William a lélek vizein keresztül, önmaga révészeként közeledik a túlsó parthoz…

Szabó Bálint